|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 93 találat | lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-93 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Cziszter Kálmán András 2017. február 18.Beszélgetés Matekovits Mihály matematikatanárral„Romániai magyar vagyok. Nekem az emberek sorsa a fontos” (1.) – Szülőházad és egyik nagymamám házának közös fala volt a Választó utcában. Jól emlékszem szüleidre is. – Kiss Karcsival mindig mondtuk, hogy belvárosiak vagyunk, mert a Választó utca belvárosi oldalán laktunk. A túloldalon szabadott csirkét, disznót tartani, a belvárosi oldalon nem… – Hova jártál óvodába? – Böbe óvó nénihez, két évet. Utána a Kossuth utcai iskolába. Láng István volt az igazgatónk első négy évben. Aztán hoztak egy rendeletet, amely kimondta, hogy tanító nem lehet igazgató. Ő közben elvégezte a magyar tanárit, és elment a Fürj utcai iskolába. Viszont, legszívesebben zenét tanított. De erről nem volt papírja. – Nekem is énektanárom volt. – Nagyszerűen vezetett kórusokat. – Nyolcadiktól, gondolom, hol folytattad. – A 3-as Számú Középiskola tanulója lettem. Közben Ocskó Teréznek nevezték el az iskolát, de nekünk megmaradt 3-asnak. – Kikre emlékszel legszívesebben tanáraid közül? – Nagyon jó pedagógusok tanítottak, de meghatározó személyiség volt az én szempontomból Kovács Miska bácsi, a matematikatanárom, illetve Vadász Ernő, aki osztályfőnököm volt. Miska bácsitól tanultam meg, hogy ha kicsengettek az óra végén, a tanár tegye le a krétát; a csengőszó után úgysem figyel már senki a tanár szavaira. Vadász tanár úr azt vallotta, hogy a pedagógus mindig hallgassa meg a másikat is, amikor az panaszkodik valakire, még akkor is, ha az diák. Sosem felejtem el, hogy azt kérte az órarend készítőitől, hogy az osztályfőnöki óra előtt kapjon egy lyukasórát. Hogy jusson ideje hazamenni, átöltözni öltönybe, ingbe, nyakkendővel. Úgy érezte, hogy az osztályfőnöki órát nem való sportfelszerelésben megtartani. Tudta, milyen sokat számít egy igazi pedagógus külső megjelenése. – Kedvenc tantárgyaid? – Történelem és matek. A líceum utolsó két évében teológiára készültem. Az érettségi táján gondoltam meg magam. A matematikát választottam, mert úgy tartottam, hogy arra nem kell tanulni. Ha az ember szeret és tud példákat megoldani, az elég… – Úgy emlékszem, sokat jártál be a papokhoz. – Ministráltam. A Sándor testvérek tőlem tanultak ministrálni. Mindkettőjük felszentelésén részt vettem Gyulafehérváron… Aktív egyházi ember voltam. Később is. Most is az vagyok. – Hol jártál egyetemre? – Temesváron. Bátyámat követtem, aki oda járt az orvosira. – Jól tudtál románul? – Gyenge volt a román tudásom, de hamar rájöttem, hogy a matematikában csupán néhány szót, kifejezést kell ismerni, a többi képlet és sok-sok szám. Az első évben voltak kisebb gondjaim a tudományos szocializmussal, amely narratív tantárgy. – Tanári szakra jártál? – Már elsőéves koromban a 3-asban a tanév elején, amíg Miska bácsi dolgozott az órarenden tanítgattam helyette. Rájöttem akkor, mennyire érdekes dolog a tanítás. És a diákok is szívesen fogadták személyemet. – Úgy tudom, hogy kedvenc fizikaprofesszorommal, Toró Tiborral is jó volt a viszonyod. – Már az egyetem előtt is ismertük egymást. Sokat jártam haza hozzájuk. Hobbim volt a csillagászat. Felesége, Edit asszony, a planetáriumban sokszor tartott magyar nyelvű bemutatókat; így kerültem közelebb hozzájuk. Később, miután végeztem, együtt mentünk országos csillagászati konferenciákra. Mint tanár, minden évben vittem látogatóba Temesvárra, a planetáriumba egy-egy osztályt. Később itt, Aradon Cziszter Kálmánnal vezettük a Tudomány, technika, technológia tanfolyamot a Népi Egyetemen. Minden évben legalább egyszer átmentünk a planetáriumba. Az idős nénik nagyon szerették hallgatni Edit asszony kedvesen, választékos magyarsággal megtartott, a csillagképek magyar elnevezését használó előadását a „csillagos ég” alatt. – Emlékszem, hogy minden évben Toró professzor nyitotta meg a Népi Egyetem előadássorozatát, és akkor mesélt a legfrissebb Nobel-díjasokról… Meddig foglalkoztál a csillagászattal? – Gyakorlatilag a ’89-es forradalomig, amikor átálltam a politikára és kultúrpolitikára. Nem maradt időm tovább elmélyülten foglalkozni vele. Lehet, hogy a csillagászat egyféle menekvés volt számomra a múlt rendszerben, hogy valami értelmes dologgal foglalkozzam. *** – Hol kezdted tanári pályádat? – Az egyetem után ’68-ban kihelyeztek Fazekasvarsándra. A fél év katonaságot beleszámítva, három évet töltöttem ott. Szerettem Varsándon dolgozni, mert úgy éreztem, befogadnak a gyerekek és a szülők. – Volt ott akkor még magyar tagozat? – Csak magyar osztályokban tanítottam. – Hogy jutottál ki a faluba? – A komlósi állomástól négy kilométer biciklivel. Szörnyű rossz volt az út. De egészséges a tekerés. Három év alatt egyszer sem fáztam meg. Hangulatos iskola volt a varsándi. És megtudtam, milyen egy faluban a közhangulat. Irodalmi esteket tartottunk Barják Marikával; ő volt a magyartanár. Ma is több székely népballadát tudok kívülről. – Egyházi kapcsolataid voltak kint? – Nagyon jó viszonyban voltam az evangélikus tiszteletessel. Hétvégeken kint maradtam különféle tevékenységekre. Tőle kaptam egy vendégszobát. De ezt nem kellett, hogy tudják mindenhol. Megkértek, hogy segítsek szakembert találni, amikor közadakozásból egy új orgonát akartak vásárolni. Az orgona felavatására engem is meghívtak. Akkor mentem el először nyilvánosan a templomba. Másnap hívtak a tanfelügyelőségre. Berezeltem, de fogalmuk sem volt a történtekről. Felkértek, hogy fél év tanítás után vállaljam el az aligazgatói tisztséget. Ez volt életem első vezető funkciója. – Hogy jöttél el Varsándról? – Ott megszűnt a magyar tagozat, mert nem volt elég magyar gyerek. Réhon József javaslatára behoztak Aradra az 1-es Számú Általános Iskolába aligazgatónak egy évre. Következő évben versenyvizsgáztam is, és véglegesítettek. Kilenc évig működtem, mint aligazgató. Utána magyarként igazgatónak neveztek ki, román aligazgatóval. Ez voltam kilenc évig. Az utolsó két évben többször le akartak váltani, de a románok kiálltak mellettem. Sikerült felfejlesztenem azt az iskolát. És bevezettem a központi fűtést is – teljesen illegálisan. A német tagozatra járó gyerekek szülei – orvosok, pártvezetők – besegítettek pálinkával, illetve a papírok beszerzésével… – Mikor kellett otthagynod iskoládat? – Jött 1989 nyara, amikor Elena Ceaușescu kiadta a parancsot, hogy minden magyar intézményvezetőt váltsanak le. Visszakerültem a katedrára. Aztán fél év múlva jött a forradalom. *** – Hogy élted meg a forradalmat? – Érdekes helyzet alakult ki. Két nő vezette az iskolát, de erkölcsi vezetőjének engem tartottak. Az iskola körül lövöldöztek. Ők féltek. Engem kértek meg, hogy bent maradjak. Az utcán nagy mozgás volt. Meggyőztem Héjja atyát, hogy ne tartson éjféli misét. – Mi történt karácsony után? – Furcsa időszak következett. Megalakítottuk aradi szervezetünket, ami később felvette az RMDSZ nevet. Megfogalmaztunk 12 pontot, ami majdnem szó szerint megegyezett Domokos Gézáék 12 pontjával. Végül is mindannyian ugyanazt akartuk elérni… Fő célunk volt, hogy a 3-as és a Zárda legyen önálló magyar iskola. Ezt megfogalmaztuk Cziszter Kálmánnal, és az átiratot elvittük Voicilăhoz. Ő meg aláírta: „Engedélyezve”. Akkor tört ki igazából az első nagyobb botrány az 1-es iskolában a román tanerők részéről. Mert tapasztalatlanul, nem ajánlottunk alternatívát. Csak azt hangoztattuk, hogy legyen magyar iskola. A román kollégák meg ezt úgy értették, hogy ki akarjuk dobni őket az utcára. Beindult a román mechanizmus. Voicilă kijelentette, hogy nem éppen így gondolta, üljünk le tárgyalni. Halasszuk el a megvalósítást, ne tanév közben csináljuk, jobb lesz augusztusban, tanévkezdés előtt. Gondolta nagyon furfangosan, hogy addig lecsillapodnak a kedélyek, mindkét részről. Közben Zăvoianu „elvtárs” aljas módon elkezdte támadni a sajtóban a magyar vezetőket. Végül szeptemberre semmi sem lett a magyar iskolák újjászületéséből. – A márciusi marosvásárhelyi események sokat rontottak a kialakult helyzeten? – Meghatározó volt példának és ellenpéldának minden irányba. Akkor ’90-ben lett feleségem, Marika, aligazgató, és elértük, hogy szeptembertől a Magyar Vegyes épületében két iskola működjön: a 11-es, a petróleum és a 12-es, a magyar. Közös tanári szobával, minden közös, de mindkettő önálló jogi személy volt. Ez jónak tűnt eleinte, mert a város hat iskolájából átköltöztettük ide a magyar líceumi osztályokat. A prefektus írásba foglalta, hogy a következő tanévben a 11-es, román iskolának már csak egy-egy induló osztályt engedélyeznek. Közben jött egy másik prefektus, azt nem érdekelte az iskola, és mégis csak három párhuzamos román osztály indult. Mire megvalósult az igazi szétválás, összesen 28 osztálya volt a két iskolának 16 teremben. Rossz volt a hangulat. Rengeteg konfliktushelyzet alakult ki. S ezeket generálták is egyesek, mindkét oldalról. – Mikor vette fel iskolánk a Csiky Gergely nevet? – ’91-ben. Három nevet javasoltunk: Csiky Gergely, Márki Sándor, Munkácsy Mihály. A prefektúra az elsőt választotta. – A forradalom után visszakerültél tanítani? – Megválasztottak kisebbségi tanfelügyelőnek. Egy év után visszamentem az iskolába. De megyei tanácsosként folytattam közéleti tevékenységemet. Tíz évig voltam tanácsos. Amikor Czeglédi József nyugdíjba ment, a prefektúra nem egyezett bele, hogy Matekovits foglalja el helyette a főtanfelügyelő helyettesi tisztet, úgyhogy Kovács Istvánt javasoltuk. Nyolc év után versenyvizsgáztam az állásra, és ’97-től főtanfelügyelő helyettes lettem. „Elfogyasztottam” öt főtanfelügyelőt, hat prefektust és hat másik főtanfelügyelő helyettest magam mellett. Én stabil ember maradtam. És mindegyik főtanfelügyelővel jó viszonyban voltam. Jól éreztem magam a tanfelügyelőségen; úgy érzem, hogy jó szervező vagyok, viszont vezetői feladatköreimben mindig csapattal dolgoztam. Mindegyik Arad megyei iskolát meglátogattam. Nagyon változatos életem volt. A magyarság támogatását állandóan éreztem. Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad) 2017. május 23.MKT, mérleg és tervekBe kell vonni a civileket a döntéshozatalba Egy héttel az RMDSZ országos kongresszusa, egy nappal a FUEN-értekezlet befejezése után került sor szombaton az Arad Megyei Küldöttek Tanácsának értekezletére. Az időpont nem lényegtelen, hiszen az RMDSZ zilahi kongresszusa határozottan kiállt a hazai magyarság jogai mellett, és jövőjét illetően jó néhány fontos határozatot hozott. Az Aradi Bábszínház épületében megtartott összejövetelen a színpad két oldalán br. Wesselényi Miklós portréja alatt a kongresszus jelszavául is választottNem hátrálunk meg! felirat volt olvasható, s az aradi összejövetel is ennek jegyében zajlott. Manapság odáig jutottunk, hogy nincs hova hátrálnunk, hisz most, az erdélyi magyarság Romániához való (a mi szempontunkból kényszerű), majdnem száz évvel ezelőtti csatlakozása után nemigen van választási lehetőség: vagy feladjuk nemzeti identitásunkat, vagy harcolunk annak megőrzéséért. Egy jó héttel ezelőtt, zilahi kongresszusán, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség – mint korábban is, egyöntetűen, de ezúttal még retorikájában is határozottabban és egyértelműbben – a megmaradás mellett foglalt állást. A számában egyre csökkenő hazai magyarságnak aligha lehet más választása – ha csak önszántából le nem mond identitásáról –, mint megpróbálni annak megőrzését. Hadnagy Dénes Arad megyei MKT-elnök elsőként Székely Istvánt, az RMDSZ országos elnökségének ügyvezető alelnökét kérte fel szólásra. Rövid, lényegre törő beszédében Székely azt emelte ki: a magyarság érdekvédelmi szervezete az újratervezés időszakát éli, miután világos, hogy még nagyon sok a rá váró teendő. A következő időszakban, például, rendkívül fontos a nyelvi jogok kérdése, minthogy az erre vonatkozó törvények ezer sebből véreznek. Az érdekvédelmi szervezetnek törekvése a tagság és a civilek viszonyának újragondolása, az, hogy a döntéshozásban a civilek tapasztalataival számolni kell – mindez pedig a civilszervezetek súlyának növelését feltételezi. Látható a politikától való elfordulás tendenciája, ezért a Szövetség számára különösen fontos a lakossághoz (nyilván a magyarokról van szó – szerk.) való visszatalálás. Székely István azt is kiemelte: ne csak a nyugdíjaskorúakra, hanem a fiatalokra is koncentráljunk, hiszen nekik – a hölgyekkel együtt – kell egy számu(n)kra elfogadható országot felépíteni. Beszédét követően a megyei MTK-elnök belejentette az ülés 14 napirendi pontját, majd a beszámolókra került sor. Faragó Péter, az RMDSZ aradi szervezetének elnöke, parlameneti képvislő beszédét így indította: „Lassan 100 éve, hogy az erdélyi, az Arad megyei magyar közösség megéli mindennapjaiban Wesselényi Miklós szavait, gondolatait. Az elmúlt egy évszázad alatt sok generációnak kellett kisebbségben megőriznie identitását, kultúráját, magyarságát. És amit az előző nemzedékek megtehettek, meg is tették, mert bizony sem a királyi Románia, sem a kommunista államforma nem volt kíméletes hozzánk. Az 1989. decemberi események után sokan azt gondolták, hogy egy nyugati típusú demokrácia, valamint az Európai Unióba való integráció megoldja közösségünk minden gondját-baját. 27 évvel a rendszerváltás után biztosan kijelenthetjük, hogy nem így történt”. (...) A többség minden alkalmat megragad, hogy elmondja: Románia mintaállam a kisebbségek jogait illetően. Miközben ez messze nem igaz, hisz ott, ahol magyar iskolákat záratnak be, ott, ahol visszaállamosítanak egyházi ingatlanokat, ahol magyar politikai vezetőket megfélemlítenek, jogtalanul meghurcolnak, ott, ahol nincs közösségi önrendelkezés, ott semmiképp nem beszélhetünk mintaállamról. „Én ebben láttam a legnagyobb veszélyt az elmúlt években, hogy nem habzó szájú politikusok ontják ránk szidalmaikat, hanem az erőszakszervezeteken keresztül próbálják a közösséget megfélemlíteni, vezetőit elhallgattatni.” Csak a módszer finomodott, a cél ugyanaz, mint ami eddig is volt: az identitását feladó, beolvadó, elfogyó magyar közösség! Továbbá: „Mindössze 9 százalékos magyarsággal (Arad megyében – szerk.), két megyei és két városi tanácsossal és aradi alpolgármesterrel, öt polgármesterünkkel csak mi tudjuk, hány kilincset kell lenyomnyi, hány órát kell végigtárgyalni, alkudozni, taktikázni, hogy meglegyen a pénz kultúránk, hagyományaink megőrzésére, településfejlesztésre, magyar színházunkra, egyházainknak, minden iskolának, ahol magyarul is oktatnak, hogy csak a legfontosabbakat soroljam.” „A jövő évi centenárium nem ugyanazt jelenti nekünk, mint a román többségnek. Hogy nekik mit jelent, és hogy úgy istenigazából mit tudnak felmutatni az elmúlt 100 évből, az számomra kérdéses. Az viszont biztos, hogy számunkra a be nem tartott ígéreteket jelenti. És ezt el is kell mondanunk, hogy a Gyulafehérvári Nyilatkozatból semmit nem tartottak be, hogy elvárjuk azok betartását Romániától. Mert a magyar–román viszony, a többség–kisebbség viszonya csak akkor fog rendeződni, ha szabadon használhatjuk anyanyelvünket, ha zavartalan lesz az oktatásunk az óvodától az egyetemig, ha jogaink és javaink biztonságban lesznek, ha a kulturális vagy igény szerint a területi önrendelkezés jogával élhetünk!” A megyei RMDSZ-elnök beszámolóját követően számos más szakbizottsági beszámoló is elhangzott – némelyik, nagyon röviden: az Etikai és Fegyelmi Bizottságnak (elnök Bátkai Sándor) vagy a Szabályzatfelügyelő Bizottságnak (elnök Cziszter Kálmán) például nem volt miről beszélnie, általánosságokon kívül, hiszen az elemzett elmúlt időszakban egyetlen észrevétel, reklamáció sem érkezett a szabályok megsértéséről, a Pénzügyi Ellenőrző Bizottság (elnök Pozsár Ibolya) jelentése is csupán a folyó pénzügyek ismertetésére vonatkozott, de semmilyen rendellenességről sem tudott beszámolni. Az MKT-ülés (miután a vitában, többek között, Erdélyi István, Király András oktatásügyi államtitkár, volt megyei RMDSZ-elnök, Bognár Levente Arad városi alpolgármester, volt megyei RMDSZ-elnök, Czernák Ferenc felszólalásait is meghallgatta) a második fő „blokkra”, a választásokra tért át. Az RMDSZ Arad Megyei Szervezetének elnökévé elsöprő szavazattöbbbséggel Faragó Pétert válaszották újra, kijelölték az MKT vezetőtestületét is, amely júniusban választja meg szaktestületeit és vezetőit. Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad) 2017. augusztus 25.Nyári beszélgetés Kocsik József mezőgazdásszal„Mindent szívből tettem. A magyarságomért!” – Az én életem egészen más volt, mint egy átlagemberé. Így hozta a sors. – Éppen ezért érdekel. S ha engem érdekel, akkor valószínűleg érdekli az olvasókat is. – A háború után láttam azt a két katonát is – gyerekek voltak –, akik felrobbantották a Várhidat. És nem tudtak elmenekülni… Láttam kint, a tanyán, nem messze a várostól, ahogy kivégezték onnan azt a két embert; a gyerekek megmaradtak… Kuláklistára tettek bennünket, aztán el akartak vinni a Bărăganba. Attól megmentett Rangheț Jóska, az, akiről elnevezték a szerszámgépgyárat. Ő fazekasvarsándi volt, felesége, Éva temesvári. A húga szemben lakott velünk. Josif Ranghețnek volt egy velem egyidős fia. Elsőben ugyanabba az osztályba jártunk. Ezek illegalisták voltak. Elvitték őket. A gyereket is. A háború alatt anyámék bújtatták Évát. – Milyen nemzetiségű volt Rangheț? – Magyar. Éva is, meg ő is magyar iskolába jártak. Anyámék nem is tudták, hogy illegalisták. Csak azt, hogy magyarok, és Évát el kell rejteni. – Hogy szabadultatok meg a Bărăgantól? – Sógora, aki szomszédunk volt, felhívta telefonon Rangheț miniszter elvtársat. Lejött Aradra, a Mosóczy-telepi piactéren felállt egy ládára, magyarul szólt az emberekhez… És intézkedett. Megszabadultunk. „Egy padban ültem Csép Sanyival” – Hányban születtél? – Harminchétben. Betöltöttem a nyolcvanat. – Hol láttad meg a napvilágot? – Itt, Aradon, a Mosóczy-telepen. A Katolikus Gimnáziumban kezdtem az első osztályt. Utána különböző épületekbe fogadtak be minket, háború volt. Negyedik osztályban már a Vegyes Líceumba jártunk. Egy darabig Návrádi Ágoston, az igazgató is tanított. Aztán egy új törvény nyomán kihelyeztek a Mosóczy-telepi iskolába. Nyolcadikban újra bejöttünk. Czédly Károly volt az osztályfőnökünk. Szerettem iskolába járni, mert ott nem kellett dolgozni. Tíz osztály után érettségiztünk, 1954-ben… Egy padban ültem Csép Sanyival, aki később neves újságíró lett. – Kire emlékszel középiskolai tanáraid közül? – Legkellemesebb emlékeim Ficzay Dénessel kapcsolatosak. – Ezt sokan állítják… Mi következett az érettségi után? – Mivel kuláklistán voltunk, szó sem lehetett egyetemről. De hát én fociztam jó ideje. Betettek az AMTE első csapatába. „Hatéves koromtól volt pónilovam” – Mióta rúgtad? – Először kilencéves koromban jelentkeztem az ITA mezítlábas törpecsapatába. – Mitől volt mezítlábas az a csapat? – Akkoriban minden törpecsapatban mezítlábasan játszottak a gyerekek. A háború után nem volt pénz, és a gyerekcsapatokban senkit sem engedtek cipőben pályára lépni, nehogy letapossa azt, akinek nincs csuka a lábán. – Eszembe jut, hogy nemrég, amikor még működött a sportüzletem, egy ismerősöm elhozta tízéves focista fiát, hogy vásároljon neki egy pár jó futballcipőt. A 70 eurós Nike-cipők közül egyet sem választott ki magának a gyerek, mert elmúlt évi modellek voltak… Lehet, hogy azok a mezítlábas gyerekek jobban tudtak gólt rúgni, mint a maiak?! – Az ITA-ban azt mondták, jöjjek vissza két év után. Felvettek viszont az AMTE törpecsapatába. Rá három napra balszélsőt játszottam. Tizenhét évesen bekerültem a nagycsapatba. ’54-ben, amikor érettségiztem, megnyertük a bajnokságot. – Mi történt veled az érettségi után? – Felfigyelt rám a kolozsvári egyetem. Felvettek az agronómiára. Az egyetem csapatába viszont nem kerültem be. Így aztán elkerültem Iași-ba. Onnan elküldtek Konstancára, a Dinamóhoz. – Végül elvégezted az agronómiát? – Hogyne, megkaptam a diplomát. És Konstancán kijártam egy elektromechanikai technikumot is. Hazajöttem Aradra. És elkezdtem dolgozni a Vagongyár szerszámműhelyében. – Mezőgazdasággal nem foglalkoztál? – A tanyán nőttem fel. Hatéves koromtól volt pónilovam. Gyakran az istállóban aludtam a béresekkel. Mindenem volt a tanya. – Szüleid ott laktak? – Szüleim egy percet sem töltöttek a tanyán. – Ők mivel foglalkoztak? – Édesapám nagyon intelligens ember volt. Rengeteg könyve sorakozott a polcokon. Kereskedelmi felsőiskolába járt, és mezőgazdasági akadémiát végzett Budapesten… Dédnagyapám szerezte a vagyont, pécskai parasztemberként. Tizenegy fia volt. Lócsiszárként is tevékenykedett; a Monarchiának hozta a lovakat abban az időben. Tizenegy fia közül mindössze három jött haza az első világháborúból. Így a föld egyben maradt. – Jól érezted magad a szerszámműhelyben? – Voltak nézeteltéréseim a főnökömmel… Aztán átkerültem a hegesztő-laboratóriumba. Közben elvégeztem az edzőiskolát. Nem jött be. Aztán kijártam a bírói iskolát. Az nagyon bevált. Tizenhárom évet bíráskodtam a megyében. A hegesztéstől mentem nyugdíjba. „Több ezer tagunk van. Nem csak magyar, román gazdák is” – Nem értem, mi a köze a hegesztésnek a mezőgazdasághoz! Hogy kerültél a Romániai Magyar Gazdák udvarába? – A forradalom után hívtak az RMDSZ-hez. Azelőtt, amikor politikáról hallottam, elszaladtam. Akkor odamentem. Mindent elvállaltam. Én voltam az első ügyvezető titkár, a „kultúros” Kocsik József csicskása lettem; mindenhova küldött, tettem-vettem. Amikor március végén Cziszter Kálmán lett az elnök, megkért, hogy menjek el Kolozsvárra mint mezőgazdász. Ott feladatként kitűzték, hogy alapítsam meg Aradon a Romániai Magyar Gazdák Egyesületét. Találtam két nagyszerű társat Fazekas István, a barackai borgazdaság vezérigazgatója és a kisiratosi Almási Béla doktor személyében. Egy év után megválasztottak elnöknek. – Gondolom, nem bántad meg, hogy elvállaltad. – A mezőgazdaságban rengeteg csodálatos dolgot láttam: például azt, hogy egy hektáron több mint egy vagon búza terem, kukoricából több mint másfél vagon… Láttam egy gazdaságban 150 hektáros mákültetvényt, amit drónokkal tartanak megfigyelés alatt. Bármelyik magyarországi mezőgazdasági kutatóintézetbe nyílt utam van. – Említenél valami különlegeset, amit elértél az Egyesület élén? – Az országban nincs még egy olyan egyesület, mint a mienk. Több ezer tagunk van. Nemcsak magyar, hanem román gazdák is… Egyszer, amikor kiöntött a Körös, 2500 hektárra hoztunk kukorica-vetőmagot ingyen Magyarországról. S ezt még többször megismételtük. „Nagy csoda történt… Isten keze biztosan benne volt!” – Hiszel Istenben? – Nem hiszek. Meg vagyok győződve létezéséről… A Katolikus Gimnáziumban, első osztályban, a Zárdában egy délután Grúber tisztelendő „bácsi” bejött az osztályba, és megkérdezte: „Hány Isten van, kisfiam?” Rávágtam: „Egy Isten, tisztelendő bácsi.” Olyan hatalmas frászt kaptam, hogy ma sem hallok jól az egyik fülemre. Állítólag azt kellett volna mondanom, hogy: „Csak egy Isten van.” Én azóta nem léptem be a templomba. – Végül is, milyen a viszonyod Istennel? – Egyáltalán nem hittem benne. Addig, míg nem találkoztam vele… – Vannak ellenségeid? – Inkább irigyeim. Pedig nincs semmim. Engem a környék összes polgármestere a tenyerén tart. Nem tudják, hogy hova tegyenek. – Félnek a szádtól? Attól, hogy szókimondó vagy? – Én sohasem bántok senkit. De ha helyzetbe kerülök, akár tíz év után is, megkapja. – Egészséges vagy? – 75 éves koromban olyan beteg lettem, hogy alig kaptam levegőt, két lépést sem tudtam szaladni. Elmentem az orvoshoz. Azt mondta, ha három héten belül nem operáltatom meg magam, nagy baj lesz. Egy nap kisétálok a kertbe. Egy tizedmásodperc alatt valami különösen titokzatos dolog történik velem. Ma sem tudom, mi. Attól a pillanattól kezdve úgy kapok levegőt, mint régen. Utána legalább tíz négyzetmétert felástam a kertben. Attól kezdve kilométereket tudok futni. – Mit gondolsz, mi történhetett veled akkor? – Nagy csoda történt… Isten keze biztosan benne volt. „Életem legszebb időszakát élem” – Értek nagy veszteségek életed során? – Egyik legnagyobb veszteségem a fiam tragikus halála volt. A másik az, hogy elvesztettem azt a nőt, akit a legjobban szerettem. Halála előtt arra kért, vigyek be hozzá a kórházba három szál vörös rózsát. – Nyolcvanévesen megfordulsz még néha egy-egy csinos nő után? – A szép mindig tetszett. Azt hiszem, mai napig több barátnőm van, mint barátom. – Félsz az öregségtől? – Nem. Mert nincs öregkor… A betegségtől félek, de tudom, hogy nem leszek beteg. Naponta négyszer meditálok. És légzési gyakorlatokat végzek. – Boldog vagy most? – Igen, úgy érzem, hogy most vagyok a legboldogabb. Bár a munkám sosem volt megfelelően elismerve, olyat csináltam, ami egyáltalán nem volt ebben az országban. Semmit sem teszek tudatosan, de mostanában minden sikerül nekem. Életem legszebb időszakát élem. A jelenem nagyszerű. Büszke vagyok a múltamra… És elmondhatom, hogy az életemben még sohasem fordult elő, hogy leüljek valakivel egy asztalhoz – mint most veled –, és elmondjam intim dolgaimat. – Semmiféle elismerést nem kaptál tevékenységedért? – Nem éppen. Amikor Brüsszel felfigyelt ránk, kaptam az Aradi Kereskedelmi, Mezőgazdasági és Ipari Kamarától egy oklevelet, amelyben elismerik az Agromalim Vásár megszervezéséért végzett munkámat, meg a román mezőgazdaság fejlesztéséért kifejtett tevékenységemet. Legértékesebbnek tartom az Ezüstfenyő-díjat, amit Markó Bélától kaptam 2005-ben. Megemlíteném, hogy Hódmezővásárhely tiszteletbeli polgárává választottak. És még van néhány… „Nem ijedek meg semmitől” – Szeretsz utazni? – Szeretek. – Merre jártál? – Az országon kívül voltam Párizsban, Bécsben, Berlinben, Krakkóban, Magyarország mindegyik tanyáját ismerem, az egész Szovjetuniót bejártam… És nemrégen Brüsszelbe is meghívtak. – Hivatalos úton jártál Brüsszelben? – Igen. Az Egyesületnek van 4-5 ezer román tagja. Amikor meghívtak, azt kérdezték, hogy lehet az, hogy egy magyar egyesületnek ennyi román tagja van? – Sok olyan embert ismersz, akit fontosnak tartasz? – Fontosnak tartok sok nagyszerű embert, akik a kutatóintézetben dolgoznak Szegeden, akikben annyi emberség van, hogy az ritkaság. Következnek akadémikusok, politikusok, köztük Jakab István, a Magyar Országgyűlés alelnöke, a MAGOSZ (Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Országos Szövetsége) elnöke, aki 20 éve segíti önzetlenül egyesületünk munkáját. – Milyen politikai beállítottságú vagy? – Rossz politika nincs, csak rosszul lehet csinálni. – Hibáztál sokat az életben? – Igen, hibáztam. Vannak dolgok, amelyeket egyáltalán nem csináltam meg. Magamért nem tettem semmit. Mindent megkaptam az élettől. Most rendkívül biztos vagyok magamban. Nem ijedek meg semmitől. „Láttam a miniszterelnök házát” – Hallottam, hogy idén Felcsúton is jártál. – Láttam a miniszterelnök házát. Öt méterre van a stadiontól. Az a stadion egy műemlék. – Makovecz Imre tervezte… Orbán Viktorral nem találkoztál ott? – Többször találkoztam már vele. Remekül tud társalogni. Egyből letegezett. De most ott nem láttam… A Puskás Akadémia hoteljében szálltunk meg. Három napot töltöttünk ott. Minden komfortot biztosítottak. Amikor megérkeztünk, rögtön mindegyikünk mellett megjelent egy ember. Kettőnkkel ketten jártak. Minden lépésünket irányították. – Milyen rendezvényen vettél részt? – Háromnapos szimpóziumon voltunk, nyolc ország képviselői. Nagy Zsolttal, ifjú falugazdánkkal szerepeltünk az Egyeztető Fórum mezőgazdasági témájú gyűlésén. – Tetszett Felcsút? – Nagyon szép a terület. Takaros parasztházak. Az Orbáné is az. – Hogy érezted magad ott? – Azt láttam, hogy azok az emberek szeretnek engem. „Brüsszelben naponta háromszor esett az eső” – Kimaradt-e valami fontos kis csevegésünkből? – A 2016 decemberi, brüsszeli látogatásom az Európai Parlamentben. És főleg az, hogy én ott szót kaptam. Egész Romániát képviseltem. – Milyen nyelven szólaltál fel? – Magyarul. Ott mindenki azon a nyelven hallgat meg, amelyiken akar. – Miről beszéltél? – Elmondtam, hogy Aradról érkeztem, kisebbségi csoporthoz tartozom, magyar vagyok, egy mezőgazdasággal foglalkozó egyesület tagja… – Tetszett a város? – Brüsszelben naponta háromszor esett az eső… – Élvezted a látogatást? – Nagyon emberségesen bántak velem. Én itthon nem szoktam az ilyesmihez. Már vártak, pedig nem is ismertek. Csak a reggelire felszolgált kagylókat és egyéb tengeri herkentyűket nem tudtam megkedvelni. *** – Hozzátennél még valamit? – Amikor megszerkeszted ezt az interjút, kérlek, arra ügyelj, hogy véletlenül se legyek benne istenítve. Add vissza azt, amit én tényleg végeztem ez alatt a 27 év alatt. Mindent szívből tettem. A magyarságomért! Annyi mindent lehetne csinálni, ha az ember EMBER lenne… – Az én életem egészen más volt, mint egy átlagemberé. Így hozta a sors. Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
